A honvágy márpedig nem múlik el!
Kedves Ti!
Hazajöttem az iskolából, ledobtam a táskámat, kezembe vettem a laptoppot, kijöttem a kertbe és nekifogtam írni. Rengeteg dolog járt a fejembe, kiválasztottam hát azt ami a leginkább átjárt a mai nap, és leírtam a bejegyzés címének.
Egész héten jegyzeteltem, mert rájöttem, hogy nincs már olyan sok időm, és megszeretnék osztani veletek, minden furcsaságot, minden észrevételt, minden jó, és rossz tapasztalatot.
A címben említett honvágy kiváltója nem más mint a Kodaline koncert, de természetes nincs olyan nap, hogy ne gondolnék haza.
A napjaim most már nagyjából zökkenőmentesen telnek, teljesen beolvadtam az amerikai környezetbe, megeszem a szalámis pizzát, azt mondom, hogy: ,,This is so funny'', miközben az arcom meg se rezdül. Nem érdekel ha a folyóson rámtaposnak, megjátszom magam ha meg kell, fintorgok a sulis koszton, és minden nap felülök a híres amerikai sárga suli buszra. Mostanában viszont egyre többet gondolok a hazamenetelre. Nem csak pozitív, hanem negatív szempontból is. Hoppá. Van ennek negatív oldala?
A Kodaline koncertre két héttel ezelőtt került sor. Eléggé frusztrált voltam, mert pont vizsgáztunk ROTCn, ráadásul egyenruhában is voltam, és mivel csütörtöki nap volt, ezért picit nehezebben lehetett megoldani a dolgokat úgy, hogy az iskolából se maradjak ki és, hogy ne egyenruhába kelljen végig bulizzam a koncertet.
Lizette aznap nem jött iskolába, de megbeszéltük, hogy én elkérezek az utolsó óráról (ami elég nagy cécóval jár, na meg azt se mondhattam hogy, bocs de megyek Austinba Kodaline koncertre, s most nincs időm a Hideg Háborúról, meg Stalinékról beszélni veletek.) ők pedig fél háromkor jönnek a szüleivel, és indulunk Austinba ami másfél órányira van San Antoniotól. Minden a terv szerint haladt, egészen addig amíg le nem robbant Lizették kocsija. Másfél órát vártam rájuk, a suliba már nem mehettem vissza mert minden el volt intézve, és nem úgy van, hogy egyet gondolsz s visszamész, hogy mégiscsak beszélnél Stalinékról ha lehet:)).
Lizette hívott, hogy mindjárt érkeznek, mindjárt itt vannak, még csak ennyi s ennyi perc, én meg éreztem, hogy szétrobbanok, mert a semmiért kihagytam egy órát, ráadásul vártam egy csomót, arról ne is beszélve, hogy számításaim szerint már bőven elkéstük a koncertet.
Sok várakozás után, megérkezik egy autó, benne hét emberrel...Reméltem, hogy legalább kettő kiszáll belőle, de miután mégjobban összezsúfolódtak, Lizette intett, hogy száljak be. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy pillanatig nem gondolkodtam azon, hogy beüljek-e vagy sem, na meg az volt az első gondolatom, hogyha ezt most anyu látná, biztos, hogy egy kisebb szívrohamot kapna, de már minden készen állt az indulásra, és az utóbbi két hónapom ekörül a koncert körül forgott, úgyhogy beültem az autóba. Most így utólag is szeretném megköszönni a Fennvalónak, hogy szerencsésen megérkeztünk, és szerencsésen hazaértem.:))
A koncert egy kocsmába volt(és most ne egy lepukkant helyet képzeljetek el tele részegekkel), és ez volt a legjobb benne, mivel elég közel kerülhettünk a színpadhoz, ami szintén nem volt túl nagy.
A koncert...óh a koncert. Az egyik legszebb, legfájdalmasabb, legstresszesebb dolog volt az eddigi életem során. Minden létező emléket felidézett bennem az otthonnal kapcsolatosan, és minden egyes zeneszámot hősiesen, feltett kezekkel énekeltem végig. Az extázisnak arra a pontjára kerültem, amikor nem bőgsz, meg ugrálsz, és nem is érdekel, hogy ki mit csinál melletted, csak egy dologra özpontisítassz: Rájuk.
Csak álltam, és bámultam az újonnan beszerzett Kodaline felsőmben, és hallgattam a zenét. Hagytam hogy minden egyes dallam, felidézzen egy- egy emléket, megmosolyogtasson, vagy könnyet csaljon a szemembe. Minden dal között szitkolóztam egy kicsit, mert a közönség nem bulizott annyira, amennyire kellet volna, de aztán ahogy megszólaltak az ismerős akkordok, már nem érdekelt semmi. Ordítottam, amikor szükségét éreztem, tapsoltam amíg el nem vörösödtek már a tenyereim, és mindvégig énekeltem amit Stephen énekelt. Így telt el az egész koncert, mámorba, és hitetlenségbe, hogy én márpedig nem lehetek ott, három lépésnyire tőlük, mert az lehetetlenség.
Másnap egész nap a videókat néztem(amit sajnos nem tudok feltölteni, mert újabban a kedves blogger nem támogatja a videóimat), hogy végre tudatosuljon bennem, hogy igenis ott voltam a koncerten, és tényleg láttam, hallottam őket, sőt ők is engem, hiszen nem túlzok ha azt mondom én voltam a legnagyobb rajongó. És ez alatt nem azt értem, hogy bőgve néztem végig a koncertet, ordibálva, hogy mennyire imádom őket, vagy, hogy megpróbáltam felfutni a színpadra:)), de voltak vicces pillanatok, amikor a közönség lebögött(és mivel kb. hetvenen lehettünk, ha nem kevesebben)és én pedig a büszke székely rajongó énekeltem ahogy csak kellett.:))
A koncertnek hála voltak napok mostanság amikor picit letört voltam, de nem kellet sok és helyreszedtem magam. Nehogy már több kár legyen ebből, mint haszon!
Minden esetre is, még most is megnevettet a gondolat, hogy én?Kodaline koncerten?
Na de mielőtt elegetek lenne ebből a sok áradozásból, picit mesélek más dolgokról is, amik eddig elkerülték a figyelmemet, vagy csak elfelejtettem leírni. Ezek azok a jegyzetek, és megfigyelések amikről a bejegyzés elején beszéltem.
Először is, kezdeném az egyetemekkel. Nem tudok túl sokat az itteni egyetemekről, mivel nem vagyok végzős, és így nem akkora a felhajtás körülöttem, de a mostani észrevételeimből, azt kellet leszűrjem, hogy itt teljesen más mint otthon, ilyen téren is. Minden egyetemnek, megvan a saját logója és színe, ami még nem is olyan durva, de a versengés ami a különböző egyetemek, és az egyetemre járó diákok között zajlik már-már nevetséges. Egyszerű példa, hogy konstatáljam jobban a helyzetet. Az AandM egyetem színe a vörös, míg a UTSAnek a narancssárga. Ha az AndMre jársz
ESZEDBE NE JUSSON narancssárga felsőt felvenni, mert ki leszel közösítve azon nyomban, valamint ne felejts el leragasztósokat venni, és teleragasztani a kocsidat, és a szobád falát. Ha pedig példaértékű diák akarsz lenni, legyen minimum, MINIMUM három felsőd az egyetemed nevével, de lehet kapni macikat, cipőt, törölközőt, kulcstartót, hüttőmágnest, és minden mást amit szemed szád kíván.
A másik érdekes dolog, hogy itt sokkal kényesebbek az emberek a suliba. Minden gusztustalan nekik. Ha valaki ki akarja fújni az orrát, menjen má ki a teremből, mert milyen gusztustalan már elképzelni, ahogy a zöld izé kijön az orrán, és rávetődik egyenest a papírzsepire. fúúúúj.
Ezt még mindig nem értettem meg, ahogy azt sem, hogy miért olyan agresszív a kukás néni a suliba.:))Mindig amikor ebédelünk, akkor jön a néni, vagy bácsi(de legtöbbször a néni), hogy szedje össze ha van szemetünk, mert vannak lusta diákok, akik nem képesek kettőt lépni, hogy eldobják maguk után a mocskot, ezért megoldásképpen kitalálták a nagyokosok a suliba, hogy felvesznek kukásnéniket és kukásbácsikat(amúgy csak én hívom így őket, fogalmam sincs minek mondják az itteniek), hogy azok majd eltakarítsák a diákok után a szemetet. Ezzel csak az a baj:)), hogy egyik másik már ki van készülve a sok idegesítő kölöktől, és rajtunk, ártatlan és éhes halandókon vezetik le a mérgüket. Pár nappal ezelőtt evés közben jött oda a néni a kukával, és megállt a hátam mögött, amit én észre is vettem. Amúgy nekik még az is szokásuk, hogyha véletlen mondjuk egy üveg üresnek tűnik, azt azon nyomba kapják le az asztalról, és sutty bele a kukába. Szóval a kedves néni áll a hátammögött, és nézi, hogy mit dobhatna el, de nem talál semmit. Aztán ezt megcsinálja tíz perc alatt legalább tízszer,
majd hirtelen eltűnik a láthatárról. Felszusszanok. Olyan jól esik úgy enni, hogy senki nem áll a hátad mögött lesve, hogy mikor végzel végre. Amint végzek, nem telik el öt másodperc, jön a néni. De jön ám. Keresztül packázik az asztalok között, s mikor odaér a mi asztalunkhoz akkor mintha ki akarna rabolni:ADJÁTOK IDE A SZEMETET. ADJÁÁTOK IDEE. AZ EGÉSSZET.AZ EGÉÉSSSZEEEEEETT.Mi meg mint akit kirabolnak, gyorsan pakoljuk bele a ''zsákba'' a szemetet, és így megy ez minden nap.:))
A sulival kapcsolatosan még az is érdekes, hogy sokan pizsomába járnak be.És nem, nem április egyről beszélek, hanem a mindennapokról. Valamelyik nap a történelem tanárnő meg is említette, hogy bezzeg az ő idejében nem jártak a diákok pizsomába, meg otthoni papucsba iskolába. Én meg csak kuncogtam magamba, mert az igazság az, hogy az ÉN időmbe se járnak papucsba meg pizsomába.
Viszont persze a sok furcsaság, meg a kukás néni mellett, vannak jó dolgok is, amik otthon is nagyon jól jönnének. Az egyik dolog amit nagyon szeretek az itteni iskolába, hogy rengeteg jegyet kapunk, úgyhogy könnyebben kitudod javítatni a jegyeidet, de ami még ennél is jobb, az az, hogy ha mondjuk nem vagy megelégedve a jegyeddel, akkor újraírhatod a felmerőt. Szerintem ez elég fair, és persze
nem fogod a legjobb jegyet kapni akkor se ha kijavítod, viszont kaphatsz egy, vagy másfél jeggyel nagyobbat ami azért sokat számít. A másik dolog meg, hogy ha nem tudod befejezni a felmérőd egy óra alatt, akkor bemehetsz suli után, vagy suli előtt, hogy befejezd. Minden tanár köteles nyolcra bemenni a suliba, és az órák csak háromnegyed kilenckor kezdődnek, úgyhogy van időd elintézni, ha kérdésed van, vagy segítségre van szükséged. Na meg minden tanárnak egy héten egyszer be kell iktatnia egy órát suli után, amikor segít a diákoknak, akiknek problémáik vannak a tantárggyal kapcsolatosan vagy ilyesmi. Persze ennek ellenére az itteni diákok cseppet sem értékelik ezeket a dolgokat, és folyton panaszkodnak a sulira, pedig ha tudnák milyen jó dolguk van...
Nemrég az igazgatóval is találkoztam. Kellemes csalódás volt, főleg, hogy azt hittem, hogy azért hívat magához, mert elfelejtettem visszaadni a ruhámat a kórustanárnőnek fellépés után. Aztán kiderült, hogy azért hivatott, mert elméletileg megakart ismerni. Lényeg, hogy kedves volt, és érdeklődött, hogy milyen az új környezet, s jól érzem-e magam, meg ilyenek.
Újabban a suliban megvannak bolondulva az emberek. Mostanság elég sok a verekedés, és elméletileg ez azért van, mert egy hét múlva jön a vakáció, és mindenki izgatott?!Lehet, hogy ez is csak egy american thing, én nem értem, viszont nem nagyon látom az összefüggést.
Nos azt hiszem most már a bejegyzés végére érkeztem. Ez inkább ilyen extra bejegyzés volt, a dolgokról amik eszembe jutottak az elmúlt hetek során amíg nem írtam. Írnék én többet is, de nem szeretnék túl sok olyan bejegyzést aminek nincs kifejezetten egy témája, csak össze vissza szól mindenről, viszont tudom, hogy már nincs sok időm hátra.
Érdekes, mert picit olyan érzés ez mintha két életem lenne. Ez a gondolat már sokszor végigjárt a fejemen. Hiszen tudom, hogy még van 121 napom hátra, aztán meg hazaköltözöm, és amim itt volt az soha többé nem lesz. Egyszer voltam 11.-es, San Antonioban, a Barry családnál, (na meg Celianal), és vége, kész, sosem fogom tudni már visszapörgetni az időt, és tudom, hogy csak akkor fogok észhez kapni amikor a repülőm leszáll majd a ferihegyi reptéren. Viszont mindenek ellenére nehéz megélni a pillanatokat, napokat, heteket, úgy hogy este nem kapok esti puszit anyutól, nem ölelem meg aput, nem bújok be a hugicám mellé az ágyba, és nem hívom fel a szerelmemet, hogy elmondjam neki, mennyire örülök, hogy van nekem. Mert ehhez nem lehet hozzá szokni. Nem lehet, ha az ember beledöglik se. Nevezzük ezt bárminek. Szeretetnek, hiánynak, megszokásnak, nemzeti öntudatnak...akárminek. Én imádok itt élni, sok a lehetőség, azt tanulhatom végre amit szeretek, és tényleg minden tantárgyamat imádom(a mateken kivül, de azt meg muszáj tanulnom), és szívesebben megyek iskolába itt, mint otthon, ezt nem tagadom. Viszont hiányoznak dolgok az otthonnal kapcsolatosan is(és most kivételesen nem a román felmérőkről beszélek) Tudom, hogy amit most ide leírtam, az pozitív és negatív töltetű gondolatok mosléka, viszont így is érzek. Egyik pillanatba megriadok a gondolattól, hogy haza kell mennem, és arra gondolok, hogy ÚRISTEN ÚRISTTEEEN, megtaláltam amiért idejöttem? Fejlődtem dolgokban? Tudom, hogy hogyan tovább? És kérdések sokasága, amikre legtöbbször az a válasz, hogy FOGALMAM SINCS. Aztán arra gondolok, hogy több idő kell!Ennyi nem volt elég ahhoz, hogy végigsétáljam az önmagamhoz vezető utat. Utána meg kétségbeesek:,,Szóval akkor én most NEM AKAROK HAZAMENNI, VAGY MI?'' És győzködni kezdem magam. Dehogynem, persze hogy haza akarok menni, már hogyne akarnék, hiszen otthonból csak egy van, apából csak egy van, anyából csak egy van, húgiból csak egy van, és családból is csak egy. Semmi mást nem szeretnék jobban, mint végre magamhoz szorítani mindenkit aki hiányzott, és értékelni azt, hogy vannak nekem. Másképp élni mint eddig, használva az itt szerzett élettapasztalatot, és azokkal lenni akik szeretnek, s akiket szeretek. Mégis megrémít a gondolat, hogy mi van ha, mégsem kaptam meg mindazt ettől a 11 hónaptól, amit szerettem volna, és haza kell mennem, anélkül, hogy megtaláltam volna azt amit szeretek. Persze ezek a dolgok majd mind otthon derülnek ki. Sok tervem van, és sok dolog amin változtatni szeretnék, még több olyan amiben változtam, mert muszáj volt. Viszont azt tudom, hogy ezt a 121 napot megpróbálom maximálisan kiélvezni, ahogy csak tőlem telik, és tiszta lelkiismerettel, és boldogan megyek majd haza.
BRR. A hideg is kiráz a gondolattól. Végre kimondhatom majd, őszinte szívvel, és tiszta lelkiismerettel: Otthon, édes otthon!
Hazajöttem az iskolából, ledobtam a táskámat, kezembe vettem a laptoppot, kijöttem a kertbe és nekifogtam írni. Rengeteg dolog járt a fejembe, kiválasztottam hát azt ami a leginkább átjárt a mai nap, és leírtam a bejegyzés címének.
Egész héten jegyzeteltem, mert rájöttem, hogy nincs már olyan sok időm, és megszeretnék osztani veletek, minden furcsaságot, minden észrevételt, minden jó, és rossz tapasztalatot.
A címben említett honvágy kiváltója nem más mint a Kodaline koncert, de természetes nincs olyan nap, hogy ne gondolnék haza.
A napjaim most már nagyjából zökkenőmentesen telnek, teljesen beolvadtam az amerikai környezetbe, megeszem a szalámis pizzát, azt mondom, hogy: ,,This is so funny'', miközben az arcom meg se rezdül. Nem érdekel ha a folyóson rámtaposnak, megjátszom magam ha meg kell, fintorgok a sulis koszton, és minden nap felülök a híres amerikai sárga suli buszra. Mostanában viszont egyre többet gondolok a hazamenetelre. Nem csak pozitív, hanem negatív szempontból is. Hoppá. Van ennek negatív oldala?
A Kodaline koncertre két héttel ezelőtt került sor. Eléggé frusztrált voltam, mert pont vizsgáztunk ROTCn, ráadásul egyenruhában is voltam, és mivel csütörtöki nap volt, ezért picit nehezebben lehetett megoldani a dolgokat úgy, hogy az iskolából se maradjak ki és, hogy ne egyenruhába kelljen végig bulizzam a koncertet.
Lizette aznap nem jött iskolába, de megbeszéltük, hogy én elkérezek az utolsó óráról (ami elég nagy cécóval jár, na meg azt se mondhattam hogy, bocs de megyek Austinba Kodaline koncertre, s most nincs időm a Hideg Háborúról, meg Stalinékról beszélni veletek.) ők pedig fél háromkor jönnek a szüleivel, és indulunk Austinba ami másfél órányira van San Antoniotól. Minden a terv szerint haladt, egészen addig amíg le nem robbant Lizették kocsija. Másfél órát vártam rájuk, a suliba már nem mehettem vissza mert minden el volt intézve, és nem úgy van, hogy egyet gondolsz s visszamész, hogy mégiscsak beszélnél Stalinékról ha lehet:)).
Lizette hívott, hogy mindjárt érkeznek, mindjárt itt vannak, még csak ennyi s ennyi perc, én meg éreztem, hogy szétrobbanok, mert a semmiért kihagytam egy órát, ráadásul vártam egy csomót, arról ne is beszélve, hogy számításaim szerint már bőven elkéstük a koncertet.
Sok várakozás után, megérkezik egy autó, benne hét emberrel...Reméltem, hogy legalább kettő kiszáll belőle, de miután mégjobban összezsúfolódtak, Lizette intett, hogy száljak be. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy pillanatig nem gondolkodtam azon, hogy beüljek-e vagy sem, na meg az volt az első gondolatom, hogyha ezt most anyu látná, biztos, hogy egy kisebb szívrohamot kapna, de már minden készen állt az indulásra, és az utóbbi két hónapom ekörül a koncert körül forgott, úgyhogy beültem az autóba. Most így utólag is szeretném megköszönni a Fennvalónak, hogy szerencsésen megérkeztünk, és szerencsésen hazaértem.:))
A koncert egy kocsmába volt(és most ne egy lepukkant helyet képzeljetek el tele részegekkel), és ez volt a legjobb benne, mivel elég közel kerülhettünk a színpadhoz, ami szintén nem volt túl nagy.
A koncert...óh a koncert. Az egyik legszebb, legfájdalmasabb, legstresszesebb dolog volt az eddigi életem során. Minden létező emléket felidézett bennem az otthonnal kapcsolatosan, és minden egyes zeneszámot hősiesen, feltett kezekkel énekeltem végig. Az extázisnak arra a pontjára kerültem, amikor nem bőgsz, meg ugrálsz, és nem is érdekel, hogy ki mit csinál melletted, csak egy dologra özpontisítassz: Rájuk.
Csak álltam, és bámultam az újonnan beszerzett Kodaline felsőmben, és hallgattam a zenét. Hagytam hogy minden egyes dallam, felidézzen egy- egy emléket, megmosolyogtasson, vagy könnyet csaljon a szemembe. Minden dal között szitkolóztam egy kicsit, mert a közönség nem bulizott annyira, amennyire kellet volna, de aztán ahogy megszólaltak az ismerős akkordok, már nem érdekelt semmi. Ordítottam, amikor szükségét éreztem, tapsoltam amíg el nem vörösödtek már a tenyereim, és mindvégig énekeltem amit Stephen énekelt. Így telt el az egész koncert, mámorba, és hitetlenségbe, hogy én márpedig nem lehetek ott, három lépésnyire tőlük, mert az lehetetlenség.
Másnap egész nap a videókat néztem(amit sajnos nem tudok feltölteni, mert újabban a kedves blogger nem támogatja a videóimat), hogy végre tudatosuljon bennem, hogy igenis ott voltam a koncerten, és tényleg láttam, hallottam őket, sőt ők is engem, hiszen nem túlzok ha azt mondom én voltam a legnagyobb rajongó. És ez alatt nem azt értem, hogy bőgve néztem végig a koncertet, ordibálva, hogy mennyire imádom őket, vagy, hogy megpróbáltam felfutni a színpadra:)), de voltak vicces pillanatok, amikor a közönség lebögött(és mivel kb. hetvenen lehettünk, ha nem kevesebben)és én pedig a büszke székely rajongó énekeltem ahogy csak kellett.:))
A koncertnek hála voltak napok mostanság amikor picit letört voltam, de nem kellet sok és helyreszedtem magam. Nehogy már több kár legyen ebből, mint haszon!
Minden esetre is, még most is megnevettet a gondolat, hogy én?Kodaline koncerten?
Na de mielőtt elegetek lenne ebből a sok áradozásból, picit mesélek más dolgokról is, amik eddig elkerülték a figyelmemet, vagy csak elfelejtettem leírni. Ezek azok a jegyzetek, és megfigyelések amikről a bejegyzés elején beszéltem.
Először is, kezdeném az egyetemekkel. Nem tudok túl sokat az itteni egyetemekről, mivel nem vagyok végzős, és így nem akkora a felhajtás körülöttem, de a mostani észrevételeimből, azt kellet leszűrjem, hogy itt teljesen más mint otthon, ilyen téren is. Minden egyetemnek, megvan a saját logója és színe, ami még nem is olyan durva, de a versengés ami a különböző egyetemek, és az egyetemre járó diákok között zajlik már-már nevetséges. Egyszerű példa, hogy konstatáljam jobban a helyzetet. Az AandM egyetem színe a vörös, míg a UTSAnek a narancssárga. Ha az AndMre jársz
ESZEDBE NE JUSSON narancssárga felsőt felvenni, mert ki leszel közösítve azon nyomban, valamint ne felejts el leragasztósokat venni, és teleragasztani a kocsidat, és a szobád falát. Ha pedig példaértékű diák akarsz lenni, legyen minimum, MINIMUM három felsőd az egyetemed nevével, de lehet kapni macikat, cipőt, törölközőt, kulcstartót, hüttőmágnest, és minden mást amit szemed szád kíván.
A másik érdekes dolog, hogy itt sokkal kényesebbek az emberek a suliba. Minden gusztustalan nekik. Ha valaki ki akarja fújni az orrát, menjen má ki a teremből, mert milyen gusztustalan már elképzelni, ahogy a zöld izé kijön az orrán, és rávetődik egyenest a papírzsepire. fúúúúj.
Ezt még mindig nem értettem meg, ahogy azt sem, hogy miért olyan agresszív a kukás néni a suliba.:))Mindig amikor ebédelünk, akkor jön a néni, vagy bácsi(de legtöbbször a néni), hogy szedje össze ha van szemetünk, mert vannak lusta diákok, akik nem képesek kettőt lépni, hogy eldobják maguk után a mocskot, ezért megoldásképpen kitalálták a nagyokosok a suliba, hogy felvesznek kukásnéniket és kukásbácsikat(amúgy csak én hívom így őket, fogalmam sincs minek mondják az itteniek), hogy azok majd eltakarítsák a diákok után a szemetet. Ezzel csak az a baj:)), hogy egyik másik már ki van készülve a sok idegesítő kölöktől, és rajtunk, ártatlan és éhes halandókon vezetik le a mérgüket. Pár nappal ezelőtt evés közben jött oda a néni a kukával, és megállt a hátam mögött, amit én észre is vettem. Amúgy nekik még az is szokásuk, hogyha véletlen mondjuk egy üveg üresnek tűnik, azt azon nyomba kapják le az asztalról, és sutty bele a kukába. Szóval a kedves néni áll a hátammögött, és nézi, hogy mit dobhatna el, de nem talál semmit. Aztán ezt megcsinálja tíz perc alatt legalább tízszer,
majd hirtelen eltűnik a láthatárról. Felszusszanok. Olyan jól esik úgy enni, hogy senki nem áll a hátad mögött lesve, hogy mikor végzel végre. Amint végzek, nem telik el öt másodperc, jön a néni. De jön ám. Keresztül packázik az asztalok között, s mikor odaér a mi asztalunkhoz akkor mintha ki akarna rabolni:ADJÁTOK IDE A SZEMETET. ADJÁÁTOK IDEE. AZ EGÉSSZET.AZ EGÉÉSSSZEEEEEETT.Mi meg mint akit kirabolnak, gyorsan pakoljuk bele a ''zsákba'' a szemetet, és így megy ez minden nap.:))
A sulival kapcsolatosan még az is érdekes, hogy sokan pizsomába járnak be.És nem, nem április egyről beszélek, hanem a mindennapokról. Valamelyik nap a történelem tanárnő meg is említette, hogy bezzeg az ő idejében nem jártak a diákok pizsomába, meg otthoni papucsba iskolába. Én meg csak kuncogtam magamba, mert az igazság az, hogy az ÉN időmbe se járnak papucsba meg pizsomába.
Viszont persze a sok furcsaság, meg a kukás néni mellett, vannak jó dolgok is, amik otthon is nagyon jól jönnének. Az egyik dolog amit nagyon szeretek az itteni iskolába, hogy rengeteg jegyet kapunk, úgyhogy könnyebben kitudod javítatni a jegyeidet, de ami még ennél is jobb, az az, hogy ha mondjuk nem vagy megelégedve a jegyeddel, akkor újraírhatod a felmerőt. Szerintem ez elég fair, és persze
nem fogod a legjobb jegyet kapni akkor se ha kijavítod, viszont kaphatsz egy, vagy másfél jeggyel nagyobbat ami azért sokat számít. A másik dolog meg, hogy ha nem tudod befejezni a felmérőd egy óra alatt, akkor bemehetsz suli után, vagy suli előtt, hogy befejezd. Minden tanár köteles nyolcra bemenni a suliba, és az órák csak háromnegyed kilenckor kezdődnek, úgyhogy van időd elintézni, ha kérdésed van, vagy segítségre van szükséged. Na meg minden tanárnak egy héten egyszer be kell iktatnia egy órát suli után, amikor segít a diákoknak, akiknek problémáik vannak a tantárggyal kapcsolatosan vagy ilyesmi. Persze ennek ellenére az itteni diákok cseppet sem értékelik ezeket a dolgokat, és folyton panaszkodnak a sulira, pedig ha tudnák milyen jó dolguk van...
Nemrég az igazgatóval is találkoztam. Kellemes csalódás volt, főleg, hogy azt hittem, hogy azért hívat magához, mert elfelejtettem visszaadni a ruhámat a kórustanárnőnek fellépés után. Aztán kiderült, hogy azért hivatott, mert elméletileg megakart ismerni. Lényeg, hogy kedves volt, és érdeklődött, hogy milyen az új környezet, s jól érzem-e magam, meg ilyenek.
Újabban a suliban megvannak bolondulva az emberek. Mostanság elég sok a verekedés, és elméletileg ez azért van, mert egy hét múlva jön a vakáció, és mindenki izgatott?!Lehet, hogy ez is csak egy american thing, én nem értem, viszont nem nagyon látom az összefüggést.
Nos azt hiszem most már a bejegyzés végére érkeztem. Ez inkább ilyen extra bejegyzés volt, a dolgokról amik eszembe jutottak az elmúlt hetek során amíg nem írtam. Írnék én többet is, de nem szeretnék túl sok olyan bejegyzést aminek nincs kifejezetten egy témája, csak össze vissza szól mindenről, viszont tudom, hogy már nincs sok időm hátra.
Érdekes, mert picit olyan érzés ez mintha két életem lenne. Ez a gondolat már sokszor végigjárt a fejemen. Hiszen tudom, hogy még van 121 napom hátra, aztán meg hazaköltözöm, és amim itt volt az soha többé nem lesz. Egyszer voltam 11.-es, San Antonioban, a Barry családnál, (na meg Celianal), és vége, kész, sosem fogom tudni már visszapörgetni az időt, és tudom, hogy csak akkor fogok észhez kapni amikor a repülőm leszáll majd a ferihegyi reptéren. Viszont mindenek ellenére nehéz megélni a pillanatokat, napokat, heteket, úgy hogy este nem kapok esti puszit anyutól, nem ölelem meg aput, nem bújok be a hugicám mellé az ágyba, és nem hívom fel a szerelmemet, hogy elmondjam neki, mennyire örülök, hogy van nekem. Mert ehhez nem lehet hozzá szokni. Nem lehet, ha az ember beledöglik se. Nevezzük ezt bárminek. Szeretetnek, hiánynak, megszokásnak, nemzeti öntudatnak...akárminek. Én imádok itt élni, sok a lehetőség, azt tanulhatom végre amit szeretek, és tényleg minden tantárgyamat imádom(a mateken kivül, de azt meg muszáj tanulnom), és szívesebben megyek iskolába itt, mint otthon, ezt nem tagadom. Viszont hiányoznak dolgok az otthonnal kapcsolatosan is(és most kivételesen nem a román felmérőkről beszélek) Tudom, hogy amit most ide leírtam, az pozitív és negatív töltetű gondolatok mosléka, viszont így is érzek. Egyik pillanatba megriadok a gondolattól, hogy haza kell mennem, és arra gondolok, hogy ÚRISTEN ÚRISTTEEEN, megtaláltam amiért idejöttem? Fejlődtem dolgokban? Tudom, hogy hogyan tovább? És kérdések sokasága, amikre legtöbbször az a válasz, hogy FOGALMAM SINCS. Aztán arra gondolok, hogy több idő kell!Ennyi nem volt elég ahhoz, hogy végigsétáljam az önmagamhoz vezető utat. Utána meg kétségbeesek:,,Szóval akkor én most NEM AKAROK HAZAMENNI, VAGY MI?'' És győzködni kezdem magam. Dehogynem, persze hogy haza akarok menni, már hogyne akarnék, hiszen otthonból csak egy van, apából csak egy van, anyából csak egy van, húgiból csak egy van, és családból is csak egy. Semmi mást nem szeretnék jobban, mint végre magamhoz szorítani mindenkit aki hiányzott, és értékelni azt, hogy vannak nekem. Másképp élni mint eddig, használva az itt szerzett élettapasztalatot, és azokkal lenni akik szeretnek, s akiket szeretek. Mégis megrémít a gondolat, hogy mi van ha, mégsem kaptam meg mindazt ettől a 11 hónaptól, amit szerettem volna, és haza kell mennem, anélkül, hogy megtaláltam volna azt amit szeretek. Persze ezek a dolgok majd mind otthon derülnek ki. Sok tervem van, és sok dolog amin változtatni szeretnék, még több olyan amiben változtam, mert muszáj volt. Viszont azt tudom, hogy ezt a 121 napot megpróbálom maximálisan kiélvezni, ahogy csak tőlem telik, és tiszta lelkiismerettel, és boldogan megyek majd haza.
BRR. A hideg is kiráz a gondolattól. Végre kimondhatom majd, őszinte szívvel, és tiszta lelkiismerettel: Otthon, édes otthon!
Remélem hamar megírod a következő élményed.:) A videókat ne felejtsd, ám! Hurry up, please. ♥
VálaszTörlés