Elköltöztem. Ki gondolta volna?

Kedves Ti.

Huh. Azt hiszem, most először izgulok nagyon-nagyon, mielőtt nekifognék írni. Attól félek, hogy nem fogom megtalálni azokat a szavakat amivel ezt a történetet le kellene írnom. Szeretném, ha megértenétek ami történt, ha nem gondolnátok túl, ha sikerülne köntörfalazás nélkül leírni, nem elhallgatni semmit, de túl sokat se szeretném osztani a dolgot. És tessék, már el is van bonyolítva.

Most az egyszer a bejegyzés címe kerek perecen azt jelenti ami történt. Elköltöztem Celiától. Furcsa ezt így leírni.

Az első hat hónap rengeteg dolgot adott nekem, többek közt egy barátnőt Celia személyében. Azt hiszem a hirtelen jön, hirtelen megy dolog mégiscsak igaz az emberi kapcsolatok többségére. Viszont azt elmondhatom, hogy a Celiaval való kapcsolatomból is sokat tanultam.Milyennek kell lennem, milyennek nem, tanultam a hibáiból, és most már azt is tudom, hogy egy ötvenhárom éves nő, és egy tizenhét éves lány, kislány, leánka, nevezzük aminek akarjuk, nem lehetnek barátok. Olyanok amilyenek mi voltunk legalább is nem.   Azt hiszem mindketten ott rontottuk el, hogy mindenről beszéltünk, de a minden az tartalmazta, hogy én beszéltem neki az én életemről, ő meg az övéről, viszont a MI életünkről nem sokat beszélgettünk. Tudjátok arról, hogy most ki vigye ki a szemetet, hogy ki főzzön, ki takarítson, ha esetleg bajunk volt valamivel az együttéléssel kapcsolatban, meg ilyen apróságok. Egy idő után már kezdett idegesíteni, hogy minden nap én takarítottam, és legtöbbször én főztem, amivel nem lett volna probléma, viszont a tanulás mellett nem mindig fért el a főzés, és egy idő után már úgy teltek a napjaink, hogy suli után vettünk gyorskaját amit meg is ettünk még a hazafele vezető úton, aztán én nekifogtam tanulni, ő meg gépezett. Gépezett, gépezett, gépezett....Szerettem benne, hogy bármi volt, tudta hol s, hogy kell utánanézni a dolognak, viszont egyre inkább kezdett idegesíteni, hogy semmi közös dolgot nem csináltunk hétvégente, és ha elment valahova, akkor legtöbbször nem vitt magával...Nem értettem, hogy miért, még most sem értem, de már nem is számít.

A cseppet sem kellemes elválás akkor történt meg amikor három héttel ezelőtt, átjött a nagyobbik fia. Aaronnal semmi problémám nem volt, elég jóba voltunk, de azért megtartottam a tisztes távolságot. Minden jó volt, nem vettem észre semmi furcsát Celiában...Aztán Aaron megkérdezte, hogy kiakarok-e menni vele minigolfozni. Nem csak, hogy nem golfozom, és nem szeretnék, egyedül elmenni vele, de tanulnom is kellett volna, úgyhogy nemet mondtam. 

Hogy miért, még most sem tudom pontosan, de ahogy Celia megtudta, hogy nem megyek ki a fiával, bejött a szobámba, minden féle szép jelzőkkel illetett, és ordibált velem. Tulajdonképpen azt hittem(én kis naív), hogy nem is hozzám beszél. Hiszen miért illetne, olyan szavakkal, amiket épp mondott, hogyha nem is csináltam semmit. Aztán miután egymás után ötször is bejött a szobámba, kikelve magából, és még mindig nem nagyon válogatta meg a szavait, rájöttem, hogy ez nem vicc, és tényleg hozzám beszél. 

Eléggé....Nem tudom mi a jó szó. Bepánikoltam, kiakadtam, haza akartam menni, úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Persze nem voltam, és nem kellett sok idő már össze is pakoltam a hátizsákomba, és elhagytam a házat. Felhívtam az itteni koordinátorom, írtam Lehelnek, aztán anyuéknak, majd pedig Catherinnek. Nem tudom hányan emlékeztek rá, de egy nagyon kedves barátom, még kommunikációs óráról. Lényeg, hogy a koordinátorom beszélt Celiával(aki azt mondta, hogy csak pillanatnyi érzelemkitörés volt),aztán beszélt velem, én meg elmondtam neki, hogy nincs az a pénz amiért én vissza megyek oda. Félreértés ne essék. Nem voltam megsértődve, azért amiért lehordott mindenfélének. Viszont megrémültem Nem az volt a baj, amiket mondott, hanem ahogy mondta. Az úriember látta rajtam, hogy komolyan gondolom amit mondok, úgyhogy pár perc után fel is fogta amit mondtam(persze próbált meggyőzni, hogy gondoljam át, és még kibékülhetünk). Catherine mindeközben mellettem volt, és aznap este náluk aludtam, mivel nem nagyon volt más lehetőség.

Tarrel (a koordinátorom )azt mondta, hogy elég nehéz csak így hirtelen új családot találni, úgyhogy eltarthat egy ideig, amíg találnak valakit. 

Catherine beszélt a nagyszüleivel, és ők megengedték, hogy addig amíg nem találnak új családot nekem, addig velük lakhassak. Másnap este találkoztam a nagyszülőkkel, és elhoztuk a dolgaimat Céliától. Családi vacsora volt a nagyszülőknél és mindenki elképesztően kedves volt velem. Nagyon jól esett, mert szükségem is volt rá. Imádtam Raymund bácsi, és Ruth néni házát, és őket is , mert mindketten tünemények, és nagyon aranyosak.Az első este Catherine is itt maradt, és velem aludt, hogy picit érezzem otthoniasabban magam. Másnap reggel Ruth néni bejött a szobámba, és közölte, hogy szeretnék ha itt maradnék a hátralévő időben. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon boldog voltam. Ennél jobban nem is alakulhatott volna. Nem csak, hogy egy gyönyörű házban lakom, az egyik legjobb barátnőm nagyszüleinél, akik tipikus modern nagyi és nagypapa, hanem még sulit sem kellett cserélnem, és nem kell teljesen idegen embereknél laknom az elkövetkezendő hónapokban.

Három nap alatt túl voltam a nehezén. Ahogy teltek a napok, egyre inkább elfelejtettem, hogy mi történt, és most már olyan mintha örökké itt éltem volna.Raymund bácsi a katonaságban szolgált, Ruth néni pedig tanító néni volt. Öt évet éltek Németországban, és egy keveset Olaszországban, persze Raymund bácsi még azelőtt nyugdíjba vonult mielőtt én megszülettem volna.
Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek, és hálás Catherinnek, és az egész családjának. Tudom, hogy minden okkal történik, és egyszerűen IMÁDOK itt élni.

Amióta itt lakom nem sok minden történt, persze minden hétvégen megvan a program, hogy mit csinálunk, és minden péntek este társasjátékot játszunk, na meg Ruth néni főztje valami isteni, a kenyérről ne is beszélve amit süt minden második nap. 

A többi amerikai háztól eltérően, itt minden nap friss reggeli, ebéd, és vacsora van, amit hárman készítünk(igazából, én és Raymund bácsi csak besegítünk), és minden evés előtt közösen imádkozunk. 

És mivel kellet pár képet csinálnom a szervezetnek az új házról ahol lakom, ezért megmutatok párat nektek is.

Szobám

A Valentin nap nagyon jól telt, bár a suliba picit túl soknak éreztem a ezt az egész szivecskés, szerelmes dolgot, na meg mindenki lufival meg tortákkal járkált.

Ez a hónap még tartogatott meglepetést, hiszen valamelyik reggel lehavazott, és mindenki nagyon izgatott volt. A lehavazás persze, nem otthoni havazás volt, hanem Texasi havazás...Vagyis majdnem semmi.

Mondhatni sokat változtak a dolgok körülöttem. Nem csak családot váltottam, de a kórust is lecseréltem, és beálltam a sulikatonaságba. Itt ROTCnek mondják, és először fogalmam sem volt mit csinálnak benne, de aztán egyre többet kezdtem hallani róla, és mivel sportolni nem engedtek a suliba, ezért mozgásnak megfelelt. Na meg egy csomó mindent tanulunk, és mivel nincs külön lány és fiú osztály, ezért eléggé megkövetelik tőlünk lányoktól is az edzéseket.Egyelőre nagyon szeretem, és nem bántam meg, hogy kiléptem a kórusból, mert otthon úgysem tudtam volna ezt kipróbálni. Na meg Maria, és Alex is csatlakozott velem együtt, szóval nagyon hamar sikerült beilleszkedni.

A következő hét, még tartogat egy kis érdekességet számomra. Lizette édesanyja fog elvinni, engem is Lizettet a Kodaline koncertre, amire már nagyon rég elszerettem volna menni, és egy nagyon nagy álmom válik valóra ezzel. Még mindig nem fogtam fel, mert olyan intenzitással hatott rám a költözés, meg a változások, hogy nem tudtam másra gondolni, és most ahogy volt időm felszusszanni,  eszembe jutott, hogy hoppáááááá, csütörtökön megtörténik végre amire olyan rég vágyom.
Erről persze még befogok számolni a koncert után.

Búcsúzóul itt van két kép a kedves újdonsült nagyszüleimről. Nagyon megszerettem őket, nagyon megszerettem az itt létemet, a kedves szavakat, és az öleleséket. Nagyon sokat számítanak nekem, Catherinnel együtt.
Ígérem, nemsokára jelentkezem még, remélem még mindig szívesen olvastok, és sajnálom, hogy nem tudtam többet írni mostanában. De itt a magyarázat, hogy miért nem. Gondolom megértitek. Már csak 126 nap, s otthon is vagyok.
Szép vasárnapot mindenkinek. Nemsokára találkozunk.
Ölelés.