Utószó
A világlátás nagy nevelőiskola;nemesíti a szellemet, tágítja az értelmet, és kiírtja az előítéleteket.
Bengt Daniellson
Nem tudom még hányan emlékeztek az első bejegyzésemre, viszont én pontosan emlékszem, hogy még otthon, egy lyukas informatika óra közben szállt meg az ötlet, hogy ha már eljövök ilyen messzire, akkor megosztom veletek, mik történnek velem, és amikor nekifogtam írni, a fenti idézettel kezdtem a bejegyzést.
Nem tudom, hogy mennyi minden változott azóta az informatika óra óta. Sokan mondjátok, hogy kiváncsiak vagytok rám, hogy mennyit változtam, s hogy egyáltalán változtam-e, és ezzel rávesztek arra, hogy én is elgondolkodjam ezen.
A hajam nagyobb lett az biztos, lehet nőttem is pár centit, és a régi képeket nézve még egy kicsit híztam is. A román szókincsem az eddiginél is kisebbre csökkent, néha még a magyarral is vannak bajok, az angol pedig mostmár mondhatni a második anyanyelvem lett. Lettek új álmaim, és megismerkedtem sok dologgal , na meg találkoztam egy csomó érdekes emberrel.
Bár az első hat hónap nem volt a legkedvesebb hozzám, az utóbbi öt viszont annál inkább. Találtam egy igazi amerikai családot, amerikai hagyományokkal, patriotizmussal, és sok-sok szeretettel. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen boldogsággal a szívemben mondom két, pár hónapja ismert embernek, hogy nagytata és nagymama. Az is vicces, hogy ők ennyi idős létükre (nagyi 80, Raymond bácsi pedig 84 éves) befogadtak engem, és saját unokájukként neveltek.
Olyan volt ez az egész, mint egy szépen megtervezett történet. Persze már kiskorunkban megtanultuk, hogy minden történetnek vége lesz. Van amikor boldogan ér véget, és van amikor szomorúan. Az ittlétemet két történetre lehetne felosztani. Az első hat hónap, és a az utolsó öt hónap. Sajnálatos módon az első történet nem végződött a legjobban, de az ilyen történetekben az a jó, hogy mindig van egy tanulság, amiből merítkezik az ember. A második történet...hát az még nem ért véget, de már nagyon a végét járja, és persze már mindannyian tudjuk, hogy jól végződik majd. Az egyik legkedvesebb íróm egyszer azt írta, hogy az életet úgy kell megélnünk mintha csak színészek lennénk egy jó kis színdarabban. Játszanunk kell, mert az élet játék, s abban a pillanatban amikor ezt elfelejtük, belekeseredünk a mindennapokba, unottak lesznek a percek, s semmit sem látunk már szépnek.
"Ne feledd soha: az élet játék.
Nemcsak elkeseredett küzdelem és harc - hanem játék. Játék, hogy születünk, játékból tanulunk állni, járni, és fölállni újra és újra, ha fenékre huppanunk.
Ha jól élsz, játékból leszel szerelmes, játékból házas, és játékból lesznek gyermekeid, s őket is megtanítod arra, hogy bölcsen és vidáman játsszák végig az egész életüket. Kevesen tudják ezt a titkot.
Abban a hiszemben élnek, hogy a föld siralomvölgy, és szorgalmi feladat élni rajta: szenvedés, könny és reménytelenség.
Ez igaz, de csak akkor, ha tudod, hogy a világ ugyanakkor színház is, ahol az ember nemcsak éli, de játssza is a szerepét - lazán, vidáman, gyermeki szívvel.
Ha szerelmes vagy, mondd: most azt játszom, hogy szerelmes vagyok.
Ha elhagynak, mondd: most azt játszom, hogy elhagyott vagyok.
Ha beteg vagy, mondd: most azt játszom, hogy beteg vagyok.
Ne félj játszani! Mély igazság van emögött: akire azt mondod, hogy "én" - az csak egy földi szereped. Voltál már embrió, baba, gyerek, felnőtt, s leszel talán öreg is, és a játék végén itthagyod a jelmezedet, a maszkodat, és mész tovább, új játékok, új szerepek felé."
Müller Péter
Tizenegy hónapig játszodtam, hogy cserediák vagyok. Most szerepcsere következik. Úgy érzem, hogy készen állok, mert ez a darab eddig volt írva, s mindenki tudta, hogy eddig fog tartani.
Visszatérve a kedves amerikai nagyszüleimre! Mindkettenüktől nagyon sokat tanultam, és nem szívesen hagyom itt őket, de mivel tudom, hogy muszáj ezért csak arra gondolok, hogy milyen áldás is volt az életembe az a pillanat amikor beléptem ebbe a házba.
Mivel lekellett adnom az egyenruhámat, ezért úgy döntöttünk elmegyünk és csináltatunk pár fotót egyenruhában. Ray bácsi is a katonaságnál szolgált (ezredesként ment nyugdíjba) ezért neki is volt egyenruhája. Miközben mentünk, a studióhoz, több ember is megállított minket, kezetfogtak, valamint megköszönték, hogy szolgáljuk az országukat. Tata nagy mosollyal az arcán fogott kezet az emberekkel, én meg kuncogtam, mert mindenki azt hitte, hogy már szolgálok és védek :)), ami egyelőre nem teljesen igaz. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. Mondhatni semmilyen ruhadarabot nem viseltem nagyobb büszkeséggel mint az egyenruhámat. Minden hét csütörtökén egyenruhába kellett menünk suliba,(persze csak az ROTCsek), és én minden csütörtökön mosolyogva keltem. Kétségkivül ez lesz a dolog, ami a legjobban fog hiányozni otthon.
Tudom, hogy nagyon rég írtam, de természetesen ennek is megvoltak az okai. Szerencsére nem azért , mert lusta voltam ,hanem mert egyszerűen nem volt időm. Idősebb emberekkel élni sem könnyű. De ez a kapcsolat nem egyirányú volt. Adtam és kaptam, és ez volt a legjobb benne. Nagyon sok helyre jártunk, és a tanulnivaló is egyre több kezdett lenni, úgyhogy nem nagyon tudtam időt szánni a blogra.
A barátok száma növekedett a hónapok alatt, és nagyon sok felejthetetlen élménnyel gazdagodtam.
A három muskétás, Lizette, Maria, és Alex nagyon belopták magukat a szívembe, és mivel velük voltam a legtöbbet, ezért hozzájuk kerültem a legközelebb. Maria volt az aki folyton hívott engem és Alexet, hogy menjünk és jelentkezzünk az ROTCre, mivel ő már első félév közepétől kadéttá vált, és örülök, hogy meggyőző volt, mert rengeteg jóról maradtam volna le, ha nem csalt volna el.
Az évvégi díjátadon mindhárman részesültünk, egy- egy díjban, aminek nagyon örültem, mert bár sok kadét vett részt a programban, nem mindenki kapott kitüntetést.
Még mindig nem tudom, hogy ki mennyire érti az én kadétoskodásom, mert sokan rákérdeznek, hogy hogy is működik ez a dolog. Röviden és tömören annyi az egész, hogy az ROTC (reserved officers training corps)egy válaszható tantárgy az iskolába. Már meséltem, hogy rengeteg lehetőséget ajánlak fel az iskolák, többekközött mindenféle sportot, és más tevékenységeket( ami alatt értem például az ROTCt, a kórust, színészkedést, festészetet, meg mindenféle érdekességet) amire ugyanúgy jegyet kapsz mint matekből, vagy angolból, vagy bármi másból. (picit ordítunk a videón, úgyhogy ajánlanám a hangfalak lehallkítását.
Harci képességeinket fejlesztettük videójátékokon keresztül is, de rájöttünk, hogy jobban tudunk parancsokat végrehajtani, edzeni, és menetelni, mint zombikat ölni. :)))
A múlthéten pedig Lizette kistestvérének szülinapja volt, és meghívtak minket is. Lizettnek van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy eltervez valamit, és elfelejti eggyeztetni a szüleivel, ami végül úgy alakul, hogy a tervből nem lesz semmi. Így történt ez múlthéten is, amikor megbeszéltük, hogy elmegyünk ebédelni együtt, de végül egy elég érdekes mexikói szülnapi partin kötöttünk ki, ami eléggé unalmas volt. Miután már nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, felhívtam nagyit, és megkértem jöjjön értem, és vigyen haza engem és Alexet.Amikor megérkeztek mamáék, elmentünk Lizette házához, hogy vegyem el a táskámat, de amikor megérkeztünk a házhoz, kiderült, hogy Lizettnél nem volt kulcs.(facepalm)
Felhívta az anyukáját, aki elküldte a kisöccsét Lizettnek, hogy hozza oda a kulcsot nekünk. Szegény lelkem, ideadta nekem a kulcsot, én meg mit gondoltam mit nem, odaakartam dobni Lizettenek. Mondanám, hogy szembesütött a nap, de igazából csak ennyire nem tudok célozni....Feldobtam a kulcsot a ház tetejére. Bárcsak lelehetett volna videózni a reakciókat. Láttam nagyiékat a kocsiban, ahogy a fejüket fogták, és Lizett csalódott arcát. Azt hittem meghalok a kacagásban, de végül én voltam az aki felmászott a tetőre és levette a kulcsot.
Szó mi szó, nagyon sok szép percünk volt együtt, de én úgy érzem, hogy ennek a történetnek még nincs vége, és a négy muskétás csak egy időre fog elválni.
Hát ennyi lenne. Nem tudom, hogy ez lesz-e az utolsó blogbejegyzés vagy sem, viszont ha nem is az utolsó de akkor az utolsó elöttinek terveztem.
Én nagyon örültem, hogy megoszthattam veletek ezeket a dolgokat, és úgy tűnik, hogy több embert érdekelt, mint amennyire számítottam. A kedves blogom, elérte a 18 ezres olvasottságot, és szerintem megszolgálta a célját.
Elég sokan érdeklődtek a cserediák program iránt, és kértek tanácsot, ami azt jelenti, hogy mégiscsak sikerült egy picit elgondolkodtatni vagy kiváncsivá tenni az embereket a bloggal. Amint mondtam, az én szerepem itt lejárt, és az elkövetkezendő napjaim búcsúzkodással, és pakolgatással töltöm majd. Kaptam meleget, és hideget is ez alatt a 11 hónap alatt, de én még mindig egyetértek Mrs. Micivel, hogy "Kockáztassuk és legyünk maszatosak". Tudom néha nem a legjobb ''maszatosnak'' lenni, de az a jó benne, hogy mialatt a pocsojában üldögélsz szomorúan, lesznek emberek akik a kezüket nyútják majd, és kisegítenek, és ennek köszönhetően, amikor másodszorra leszel a pocsojában, akkor már nem egyedül leszel, és nem szomorúan fogsz üldögélni, hanem hemperegni fogsz a sárban, és azokkal az emberekkel leszel maszatos akiket úgy hívsz majd: " Barátom!"
Köszönöm nektek, hogy ilyen kedvesen fogadtátok a blogom, és támogattatok mindvégig. Remélem nem okoztam csalódást! Legyen egy nagyon szép hetetek, és nemsokára találkozunk. Búcsúzóúl pedig, pár videó amik lemaradtak az előző bejegyzésekből.
Celiával esküvőn :))
Beeezony, volt, hogy havazott is
Első hétvégém nagyiékkal a parkban
Szülinapozás a családdal
Mókusüldözés
Végre kimondta, hogy jobban szeret engem mint a kedvenc énekesét
Ben
Hiányzott a házikenyér az életemből
Who died here?
Üdv, puszi, ölelés,
(kinek mi jár)
Barbi
Bengt Daniellson
Nem tudom még hányan emlékeztek az első bejegyzésemre, viszont én pontosan emlékszem, hogy még otthon, egy lyukas informatika óra közben szállt meg az ötlet, hogy ha már eljövök ilyen messzire, akkor megosztom veletek, mik történnek velem, és amikor nekifogtam írni, a fenti idézettel kezdtem a bejegyzést.
Nem tudom, hogy mennyi minden változott azóta az informatika óra óta. Sokan mondjátok, hogy kiváncsiak vagytok rám, hogy mennyit változtam, s hogy egyáltalán változtam-e, és ezzel rávesztek arra, hogy én is elgondolkodjam ezen.
A hajam nagyobb lett az biztos, lehet nőttem is pár centit, és a régi képeket nézve még egy kicsit híztam is. A román szókincsem az eddiginél is kisebbre csökkent, néha még a magyarral is vannak bajok, az angol pedig mostmár mondhatni a második anyanyelvem lett. Lettek új álmaim, és megismerkedtem sok dologgal , na meg találkoztam egy csomó érdekes emberrel.
Bár az első hat hónap nem volt a legkedvesebb hozzám, az utóbbi öt viszont annál inkább. Találtam egy igazi amerikai családot, amerikai hagyományokkal, patriotizmussal, és sok-sok szeretettel. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen boldogsággal a szívemben mondom két, pár hónapja ismert embernek, hogy nagytata és nagymama. Az is vicces, hogy ők ennyi idős létükre (nagyi 80, Raymond bácsi pedig 84 éves) befogadtak engem, és saját unokájukként neveltek.
Olyan volt ez az egész, mint egy szépen megtervezett történet. Persze már kiskorunkban megtanultuk, hogy minden történetnek vége lesz. Van amikor boldogan ér véget, és van amikor szomorúan. Az ittlétemet két történetre lehetne felosztani. Az első hat hónap, és a az utolsó öt hónap. Sajnálatos módon az első történet nem végződött a legjobban, de az ilyen történetekben az a jó, hogy mindig van egy tanulság, amiből merítkezik az ember. A második történet...hát az még nem ért véget, de már nagyon a végét járja, és persze már mindannyian tudjuk, hogy jól végződik majd. Az egyik legkedvesebb íróm egyszer azt írta, hogy az életet úgy kell megélnünk mintha csak színészek lennénk egy jó kis színdarabban. Játszanunk kell, mert az élet játék, s abban a pillanatban amikor ezt elfelejtük, belekeseredünk a mindennapokba, unottak lesznek a percek, s semmit sem látunk már szépnek.
"Ne feledd soha: az élet játék.
Nemcsak elkeseredett küzdelem és harc - hanem játék. Játék, hogy születünk, játékból tanulunk állni, járni, és fölállni újra és újra, ha fenékre huppanunk.
Ha jól élsz, játékból leszel szerelmes, játékból házas, és játékból lesznek gyermekeid, s őket is megtanítod arra, hogy bölcsen és vidáman játsszák végig az egész életüket. Kevesen tudják ezt a titkot.
Abban a hiszemben élnek, hogy a föld siralomvölgy, és szorgalmi feladat élni rajta: szenvedés, könny és reménytelenség.
Ez igaz, de csak akkor, ha tudod, hogy a világ ugyanakkor színház is, ahol az ember nemcsak éli, de játssza is a szerepét - lazán, vidáman, gyermeki szívvel.
Ha szerelmes vagy, mondd: most azt játszom, hogy szerelmes vagyok.
Ha elhagynak, mondd: most azt játszom, hogy elhagyott vagyok.
Ha beteg vagy, mondd: most azt játszom, hogy beteg vagyok.
Ne félj játszani! Mély igazság van emögött: akire azt mondod, hogy "én" - az csak egy földi szereped. Voltál már embrió, baba, gyerek, felnőtt, s leszel talán öreg is, és a játék végén itthagyod a jelmezedet, a maszkodat, és mész tovább, új játékok, új szerepek felé."
Müller Péter
Tizenegy hónapig játszodtam, hogy cserediák vagyok. Most szerepcsere következik. Úgy érzem, hogy készen állok, mert ez a darab eddig volt írva, s mindenki tudta, hogy eddig fog tartani.
Visszatérve a kedves amerikai nagyszüleimre! Mindkettenüktől nagyon sokat tanultam, és nem szívesen hagyom itt őket, de mivel tudom, hogy muszáj ezért csak arra gondolok, hogy milyen áldás is volt az életembe az a pillanat amikor beléptem ebbe a házba.
Mivel lekellett adnom az egyenruhámat, ezért úgy döntöttünk elmegyünk és csináltatunk pár fotót egyenruhában. Ray bácsi is a katonaságnál szolgált (ezredesként ment nyugdíjba) ezért neki is volt egyenruhája. Miközben mentünk, a studióhoz, több ember is megállított minket, kezetfogtak, valamint megköszönték, hogy szolgáljuk az országukat. Tata nagy mosollyal az arcán fogott kezet az emberekkel, én meg kuncogtam, mert mindenki azt hitte, hogy már szolgálok és védek :)), ami egyelőre nem teljesen igaz. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. Mondhatni semmilyen ruhadarabot nem viseltem nagyobb büszkeséggel mint az egyenruhámat. Minden hét csütörtökén egyenruhába kellett menünk suliba,(persze csak az ROTCsek), és én minden csütörtökön mosolyogva keltem. Kétségkivül ez lesz a dolog, ami a legjobban fog hiányozni otthon.
Tudom, hogy nagyon rég írtam, de természetesen ennek is megvoltak az okai. Szerencsére nem azért , mert lusta voltam ,hanem mert egyszerűen nem volt időm. Idősebb emberekkel élni sem könnyű. De ez a kapcsolat nem egyirányú volt. Adtam és kaptam, és ez volt a legjobb benne. Nagyon sok helyre jártunk, és a tanulnivaló is egyre több kezdett lenni, úgyhogy nem nagyon tudtam időt szánni a blogra.
A barátok száma növekedett a hónapok alatt, és nagyon sok felejthetetlen élménnyel gazdagodtam.
A három muskétás, Lizette, Maria, és Alex nagyon belopták magukat a szívembe, és mivel velük voltam a legtöbbet, ezért hozzájuk kerültem a legközelebb. Maria volt az aki folyton hívott engem és Alexet, hogy menjünk és jelentkezzünk az ROTCre, mivel ő már első félév közepétől kadéttá vált, és örülök, hogy meggyőző volt, mert rengeteg jóról maradtam volna le, ha nem csalt volna el.
Az évvégi díjátadon mindhárman részesültünk, egy- egy díjban, aminek nagyon örültem, mert bár sok kadét vett részt a programban, nem mindenki kapott kitüntetést.
Még mindig nem tudom, hogy ki mennyire érti az én kadétoskodásom, mert sokan rákérdeznek, hogy hogy is működik ez a dolog. Röviden és tömören annyi az egész, hogy az ROTC (reserved officers training corps)egy válaszható tantárgy az iskolába. Már meséltem, hogy rengeteg lehetőséget ajánlak fel az iskolák, többekközött mindenféle sportot, és más tevékenységeket( ami alatt értem például az ROTCt, a kórust, színészkedést, festészetet, meg mindenféle érdekességet) amire ugyanúgy jegyet kapsz mint matekből, vagy angolból, vagy bármi másból. (picit ordítunk a videón, úgyhogy ajánlanám a hangfalak lehallkítását.
Harci képességeinket fejlesztettük videójátékokon keresztül is, de rájöttünk, hogy jobban tudunk parancsokat végrehajtani, edzeni, és menetelni, mint zombikat ölni. :)))
A múlthéten pedig Lizette kistestvérének szülinapja volt, és meghívtak minket is. Lizettnek van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy eltervez valamit, és elfelejti eggyeztetni a szüleivel, ami végül úgy alakul, hogy a tervből nem lesz semmi. Így történt ez múlthéten is, amikor megbeszéltük, hogy elmegyünk ebédelni együtt, de végül egy elég érdekes mexikói szülnapi partin kötöttünk ki, ami eléggé unalmas volt. Miután már nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, felhívtam nagyit, és megkértem jöjjön értem, és vigyen haza engem és Alexet.Amikor megérkeztek mamáék, elmentünk Lizette házához, hogy vegyem el a táskámat, de amikor megérkeztünk a házhoz, kiderült, hogy Lizettnél nem volt kulcs.(facepalm)
Felhívta az anyukáját, aki elküldte a kisöccsét Lizettnek, hogy hozza oda a kulcsot nekünk. Szegény lelkem, ideadta nekem a kulcsot, én meg mit gondoltam mit nem, odaakartam dobni Lizettenek. Mondanám, hogy szembesütött a nap, de igazából csak ennyire nem tudok célozni....Feldobtam a kulcsot a ház tetejére. Bárcsak lelehetett volna videózni a reakciókat. Láttam nagyiékat a kocsiban, ahogy a fejüket fogták, és Lizett csalódott arcát. Azt hittem meghalok a kacagásban, de végül én voltam az aki felmászott a tetőre és levette a kulcsot.
Szó mi szó, nagyon sok szép percünk volt együtt, de én úgy érzem, hogy ennek a történetnek még nincs vége, és a négy muskétás csak egy időre fog elválni.
Hát ennyi lenne. Nem tudom, hogy ez lesz-e az utolsó blogbejegyzés vagy sem, viszont ha nem is az utolsó de akkor az utolsó elöttinek terveztem.
Én nagyon örültem, hogy megoszthattam veletek ezeket a dolgokat, és úgy tűnik, hogy több embert érdekelt, mint amennyire számítottam. A kedves blogom, elérte a 18 ezres olvasottságot, és szerintem megszolgálta a célját.
Elég sokan érdeklődtek a cserediák program iránt, és kértek tanácsot, ami azt jelenti, hogy mégiscsak sikerült egy picit elgondolkodtatni vagy kiváncsivá tenni az embereket a bloggal. Amint mondtam, az én szerepem itt lejárt, és az elkövetkezendő napjaim búcsúzkodással, és pakolgatással töltöm majd. Kaptam meleget, és hideget is ez alatt a 11 hónap alatt, de én még mindig egyetértek Mrs. Micivel, hogy "Kockáztassuk és legyünk maszatosak". Tudom néha nem a legjobb ''maszatosnak'' lenni, de az a jó benne, hogy mialatt a pocsojában üldögélsz szomorúan, lesznek emberek akik a kezüket nyútják majd, és kisegítenek, és ennek köszönhetően, amikor másodszorra leszel a pocsojában, akkor már nem egyedül leszel, és nem szomorúan fogsz üldögélni, hanem hemperegni fogsz a sárban, és azokkal az emberekkel leszel maszatos akiket úgy hívsz majd: " Barátom!"
Köszönöm nektek, hogy ilyen kedvesen fogadtátok a blogom, és támogattatok mindvégig. Remélem nem okoztam csalódást! Legyen egy nagyon szép hetetek, és nemsokára találkozunk. Búcsúzóúl pedig, pár videó amik lemaradtak az előző bejegyzésekből.
Celiával esküvőn :))
Beeezony, volt, hogy havazott is
Első hétvégém nagyiékkal a parkban
Szülinapozás a családdal
Mókusüldözés
Végre kimondta, hogy jobban szeret engem mint a kedvenc énekesét
Ben
Hiányzott a házikenyér az életemből
Who died here?
Üdv, puszi, ölelés,
(kinek mi jár)
Barbi
Megjegyzések
Megjegyzés küldése