Előkészületek

A világlátás nagy nevelőiskola; nemesíti a szellemet, tágítja az értelmet, és kiírtja az előítéleteket.

            Bengt Daniellson 

Tényleg így lenne? Ha igen, akkor talán ez lehet a válasz arra a kérdésre, hogy miért is akarok Amerikába utazni, és cserediákként élni egy évet. Amikor feldobtam ezt az ötletet az ismerőseimnek és barátaimnak, a vállbaveregetés, és éjjenezés helyett rengeteg kérdéssel találtam szembe magam: Miért megyek? Nem félek? Mi van ha majd hazaakarok jönni? és így tovább, és így tovább.

Először azt hittem, elég egy félvállas válasz, hogy azért megyek mert angolt akarok tanulni, mert új barátokat akarok szerezni, mert önállóbb szeretnék lenni, elvégre még két év suli, aztán jön az egyetem, ami már kicsit jobban igénybe veszi az embert mint a gimnázium. Persze a válaszok mindenki számára kielégítőek voltak (kivéve az igazgatót, aki egyből azt kérdezte: Miért? Az iskolában nem elég jók az angolórák?!), de ahogy telt az idő, magamnak is válaszolnom kellett erre a kérdésre, és az ember persze hajlamos átsíklani azokon a kérdéseken az életbe amelyek magáról szólnak, de előbb utóbb valami elkezdett mocorogni bennem , és  kénytelen voltam feltenni azokat a kérdéseket, amikre hiába válaszoltam legjobb belátásom szerintem, a válaszok nem voltak elegendőek. Anyu többször is elmondta, hogy még meggondolhatom magam, csak szóljak időben, mert elérkezik a pont, amikor már nem lehet visszalépni olyan könnyen. Persze én, szilárd akarattal meneteltem előre, büszke voltam magamra, hogy bemerem vállalni az amúgy elég nagy kihívást. Ahogy biztosak voltunk a dologban eljött hozzánk Lehel (a cserediák program romániai képviselője), átadtunk neki pár iratot, megcsináltam egy tesztet amit ő hozott, és ami az angol tudásomat mérte fel, majd elmondta, hogy küld majd kitöltendő papírokat, ami alapján keresnek majd nekem egy befogadó családot, aztán amikor már mindent elintéztünk, kitöltöttük az összes létező papírt és sínen voltunk, akkor kezdtem el parázni...ÚRISTEN! Belegondoltam én egyáltalán ebbe az egészbe?...És a család?A barátok, az iskola, az osztálytársak, a büfés néni, a macskáink? Csak úgy itt hagyom őket? Szóval a kétségek lassan téglákká, a téglák pedig házakká alakultak, majd létrejött egy igazi Kétségváros.

A papírok kitöltése után pár hétre megérkezett a várva várt e-mail, és kiderült, hogy hol fogok lakni, és ki lesz a ,,befogadó családom''.

Az új otthonom  San Antonióban  lesz, ami Texas állam második legnagyobb, és az USA hetedik legnagyobb városa, csekély 1 327 407 fővel (2010-es adatok szerint).

San Antonio

Ez persze enyhén szólva is ijesztő, ahhoz képest, hogy jelenlegi városomban nagyjábók 17 808-an vagyunk. Az iskolám pedig a Winston Churchill High School, ahol 3.000 diák koptatja a padokat.

Amint pedig kiderült, nem egy családnál, hanem egy elvált anyukánál leszek. Ezt inkább pozitívumként éltem meg, arra gondolva, hogy így legalább nem lesz irigykedés, meg ármánykodás köztem és a többi gyerek között a családban.  A befogadó anyukámat Celiának hívják, 52 éves  és egy egészségügyi klinikában dolgozik. Két fia van, Jonathan (21) , és Aaron(20), akik az apjuknál laknak.

Ahogy kezdtünk beszélgetni Céliával egyre inkább kezdtem megkedvelni, mert a korához képest nagyon fiatalos, jókat beszélgettünk, és egyre inkább kezdtem meggyőződni arról, hogy mégiscsak jó döntés volt ez a cserediákosdi. Eltelt pár hét az első beszélgetés óta, és megesett az első skype-os  beszélgetésünk, ami mondanom sem kell, nagyon vicces volt. Ahogy elkezdődött a beszélgetés, egyből ultra szuper gyorsasággal kezdett beszélni, mintha már 1000 éve ismernénk egymást, nagyon közvetlen volt, aminek örültem, mert én is elég hamar közvetlenné tudok válni, és így még könnyebb volt. Mindenféléről mesélt, ottani vendéglőkről ahova járni szokott, a családjáról, a barátairól, amit  érdeklődve hallgattam, és érdekes módon elég sok mindent megértettem abból, amit mondott, de sajnos válaszolni már nem volt olyan könnyű. Én persze mondogattam ezt-azt, válaszolgattam a kérdéseire, próbáltam poénkodni, bár valószínűleg az akcentusom is elég volt már ahhoz, hogy a beszélgetést viccessé tegye. Azt is elmondtam neki, hogy értem amit mond, de nekem kell egy kis idő, amíg megfogalmazom a választ, és mivel izgultam is egy kicsit ezért olyan szavak nem jutottak eszembe, mint a hard , vagy a rain.  Celia elmesélt néhány érdekes történetet, és azt is elmondta, hogy foglalkoztatja a magyar és a román kultúra, ezért is örül, hogy engem választott, mert így mindkettőből kaphat egy kis ízelítőt (2 in 1). Közölte, hogy nemsokára az unokatestvére megesküszik, úgyhogy öröm level 1000, mert részt vehetek egy igazi amerikai esküvőn. 

Minden esetre is, nagyon örülök ennek a lehetőségnek és remélem, hogy maximálisan ki fogok tudni használni minden lehetőséget, amíg Amerikában leszek, és sikerül választ adni az ominózus Mit akarok az élettől? kérdésre, amit olyan sokszor hallok szülőktől, tanároktól, ismerősöktől, és a válasz mindig ugyanaz:
Nem tudom!