Első napok Amerikában
Kedvesügyesaranyosöregfiatal emberkék:)
Sikeresen megérkeztem San Antonióba. Igazából már négy napja, de csak most tudtam írni, mert összekellett szedjem a gondolataimat, tapasztalnom kellett, ésatöbbiésatöbbi.
Az utazás zökkenőmentes volt, bár egy örökkévalóságként hatott. Azt hittem sosem érek ide, és amikor végre megérkeztem, rámtört a honvágy (na meg a hányinger), és úgy éreztem, nem tudom legyőzni. Egy percig sem állítom, hogy mostmár sikerült, de mondhatni csillapodott az érzés.
Az érkezés kifejezetten érdekes volt. Az első megemlítendő szituáció, ahogy a landolás után a wc-re rohanok, köszönhetően a pilótának, az gyomoridegemnek, meg annak, hogy amúgy sem bírom az utazást. A második, amint meglátom Celiat, aki ugyanúgy néz ki mint skype-on (csak sokkal nagyobb a feneke), majd meghitten nézzük a futószalagon keringő csomagokat, mígnem feltűnik az első kis bőröndöm, amit egy gyors mozdulattal le is veszek. A bőröndök fogyásával egyenesen arányosan nő a gyomoridegem, mivel már legalább háromszor körbement a szalag, a nagy csomagomat azonban még mindig nem látom sehol. Aztán leveszik az utolsó táskát is, majd a szalag megáll. Miután Celia segítségével közöljük az érintett személyzettel, hogy elveszett a csomagom, azt a választ kapjuk, hogy amint megérkezik elküldik majd nekünk a megadott címre. Ezután hazafele vesszük az irányt, én meg kiváncsian várom, hogyan néz ki az eddig csak fényképeken látott új otthonom.
Mondanám, hogy minden olyan volt mint a filmeken, de akkor hazudnék. Celia valami ismeretlen okból kifolyólag úgy gondolta, hogy elvisz moziba 13 óra utazás után, én meg végigaludtam az egészet. Még a film címére se emlékszem, de minden bizonnyal nagyon jó lehetett.
Az időeltolódással nem volt bajom, annál is inkább a reggelivel amit Celia az asztalra tett, minekután én rohanva-rohantam a wc-be ismét, és közöltem vele, hogy legközelebb majd én csinálok reggelit. Bevásároltam, vettem kenyeret (amit csak pirítva tudok megenni), citromot (hogy tudjak limonádét inni) és még pár dolgot amit könnyen megtudok majd csinálni, szóval azt hiszem mire hazaérek profi szakács lesz belőlem (legalább is ami a tojásrántottát, a mirelit kaját, és a limonádét illeti).
Celiával nagyon sokat hülyéskedünk, olyan mintha a barátnőm lenne, csak sajnos minden negyedik szavát értem. Az emberek meglepően kedvesek, mindenki mosolyog mindenkire, és majdnem mindenhol megkérdik, hogy vagyok ( a válasz azonban már nem érdekli őket).
Az elmúlt napokban vásárolni voltunk a legtöbbet. Furcsa volt, hogy nem volt ott anyu, hogy segítsen és megmondja, hogy hülyeség-e amit akarok venni vagy nem, és hogy ő jó ötletnek tartja-e, hogy összeszedetten kellett megterveznem, hogy mit akarok enni a héten, és ahhoz milyen hozzávalók kellenek. Azt hiszem ezek mind ilyen felnőttes nyavaják, amiket szerettem messziről kerülni eddig, mondván, hogy még fiatal vagyok ehhez. Mivel Celia unokatestvére megesküszik, elkellett mennünk ajándékot venni (annak ellenére, hogy csak novemberbe lesz az esküvő ). Érdekes, mert itt a legtöbb esküvőnél úgy működik az ajándékozás, hogy a szerelmespár kiválasztja, hogy mit szeretne kapni, és írnak egy listát egy olyan bevásárlóközpontban, ahol háztartási cuccokat árulnak. Leírnak mindent, hogy milyen szinű legyen, hányat szeretnének, kicsi legyen-e, vagy nagy, kerek vagy kocka stb. Azoknak a vendégeknek akiknek nincs ötlete, hogy mit vegyenek, bemennek ebbe az üzletbe, elkérík a listát, és kiválasztanak belőle valami szerintük hasznosat, és megveszik. Mi is ezt tettük, és eleinte nem értettem, mit tart a kezében Celia, de aztán rákérdeztem, és praktikusnak találtam az ötletet. Csináltam pár fotót (mint egy igazi turista) olyan dolgokról amiket érdekesnek tartottam. Íme:)
De amik a legvicesebbek voltak, az a szülinapi köszöntő kártyák, egy másik bevásárló központban:
Tegnapelőtt egy Jazz koncert(ecskére) mentünk, ami Austin mellett volt (három órát utaztunk), tegnap pedig bementünk a központba, és sétáltunk egyet a folyóparton. Nagyon szép volt, sok vendéglővel, zenével, emberrel. Akárcsak a tegnapelőtt, a tegnap is későn értünk haza, és úgy elaludtam mint a bunda.
Ma elmentünk a jövendőbeli pár házába, hogy odaadjuk az ajándékot, mert itt úgy szokás, hogy összeül a család, esznek-isznak, majd a szerelmespár kinyítja az ajándékokat amiket kaptak, miközben mindenki kíváncsian bámulja őket. Mindenki barátságos volt velem, néha egy-két hang suttogva megszólalt a hátam mögött, de nem igazán törődtem velük. Legalább két és fél órát tartott, amíg kibontották az ajándékokat, aztán hazajöttünk, annak reményében, hogy úszunk egyet a medencében, de mire átöltöztünk, és kimentünk elkezdett zuhogni az eső.
Nagyjából ennyi történt a négy nap alatt, persze az iskolában is voltam már, de arról majd a következő bejegyzésben írok. Ha jól értettem, jövőhéten szerdán be kell majd mennem, ismerkedni a tanárokkal, diákokkal, és felmérni a terepet, megtudni hol vannak az osztálytermek, mert az iskola óriási.
Az aranyos kis mexikói szökőbabjaimmal köszönök el tőletek, akik bár semmire se jók, nem hasznosak, nem finomak, nincs jóillatuk, nem főznek nekem, nem takarítják a szobámat, de kiadtam értük 3 dollárt, szóval...(bocsi apuanyu.)
Sikeresen megérkeztem San Antonióba. Igazából már négy napja, de csak most tudtam írni, mert összekellett szedjem a gondolataimat, tapasztalnom kellett, ésatöbbiésatöbbi.
Az utazás zökkenőmentes volt, bár egy örökkévalóságként hatott. Azt hittem sosem érek ide, és amikor végre megérkeztem, rámtört a honvágy (na meg a hányinger), és úgy éreztem, nem tudom legyőzni. Egy percig sem állítom, hogy mostmár sikerült, de mondhatni csillapodott az érzés.
Az érkezés kifejezetten érdekes volt. Az első megemlítendő szituáció, ahogy a landolás után a wc-re rohanok, köszönhetően a pilótának, az gyomoridegemnek, meg annak, hogy amúgy sem bírom az utazást. A második, amint meglátom Celiat, aki ugyanúgy néz ki mint skype-on (csak sokkal nagyobb a feneke), majd meghitten nézzük a futószalagon keringő csomagokat, mígnem feltűnik az első kis bőröndöm, amit egy gyors mozdulattal le is veszek. A bőröndök fogyásával egyenesen arányosan nő a gyomoridegem, mivel már legalább háromszor körbement a szalag, a nagy csomagomat azonban még mindig nem látom sehol. Aztán leveszik az utolsó táskát is, majd a szalag megáll. Miután Celia segítségével közöljük az érintett személyzettel, hogy elveszett a csomagom, azt a választ kapjuk, hogy amint megérkezik elküldik majd nekünk a megadott címre. Ezután hazafele vesszük az irányt, én meg kiváncsian várom, hogyan néz ki az eddig csak fényképeken látott új otthonom.
Mondanám, hogy minden olyan volt mint a filmeken, de akkor hazudnék. Celia valami ismeretlen okból kifolyólag úgy gondolta, hogy elvisz moziba 13 óra utazás után, én meg végigaludtam az egészet. Még a film címére se emlékszem, de minden bizonnyal nagyon jó lehetett.
Az időeltolódással nem volt bajom, annál is inkább a reggelivel amit Celia az asztalra tett, minekután én rohanva-rohantam a wc-be ismét, és közöltem vele, hogy legközelebb majd én csinálok reggelit. Bevásároltam, vettem kenyeret (amit csak pirítva tudok megenni), citromot (hogy tudjak limonádét inni) és még pár dolgot amit könnyen megtudok majd csinálni, szóval azt hiszem mire hazaérek profi szakács lesz belőlem (legalább is ami a tojásrántottát, a mirelit kaját, és a limonádét illeti).
Celiával nagyon sokat hülyéskedünk, olyan mintha a barátnőm lenne, csak sajnos minden negyedik szavát értem. Az emberek meglepően kedvesek, mindenki mosolyog mindenkire, és majdnem mindenhol megkérdik, hogy vagyok ( a válasz azonban már nem érdekli őket).
Az elmúlt napokban vásárolni voltunk a legtöbbet. Furcsa volt, hogy nem volt ott anyu, hogy segítsen és megmondja, hogy hülyeség-e amit akarok venni vagy nem, és hogy ő jó ötletnek tartja-e, hogy összeszedetten kellett megterveznem, hogy mit akarok enni a héten, és ahhoz milyen hozzávalók kellenek. Azt hiszem ezek mind ilyen felnőttes nyavaják, amiket szerettem messziről kerülni eddig, mondván, hogy még fiatal vagyok ehhez. Mivel Celia unokatestvére megesküszik, elkellett mennünk ajándékot venni (annak ellenére, hogy csak novemberbe lesz az esküvő ). Érdekes, mert itt a legtöbb esküvőnél úgy működik az ajándékozás, hogy a szerelmespár kiválasztja, hogy mit szeretne kapni, és írnak egy listát egy olyan bevásárlóközpontban, ahol háztartási cuccokat árulnak. Leírnak mindent, hogy milyen szinű legyen, hányat szeretnének, kicsi legyen-e, vagy nagy, kerek vagy kocka stb. Azoknak a vendégeknek akiknek nincs ötlete, hogy mit vegyenek, bemennek ebbe az üzletbe, elkérík a listát, és kiválasztanak belőle valami szerintük hasznosat, és megveszik. Mi is ezt tettük, és eleinte nem értettem, mit tart a kezében Celia, de aztán rákérdeztem, és praktikusnak találtam az ötletet. Csináltam pár fotót (mint egy igazi turista) olyan dolgokról amiket érdekesnek tartottam. Íme:)
Tegnapelőtt egy Jazz koncert(ecskére) mentünk, ami Austin mellett volt (három órát utaztunk), tegnap pedig bementünk a központba, és sétáltunk egyet a folyóparton. Nagyon szép volt, sok vendéglővel, zenével, emberrel. Akárcsak a tegnapelőtt, a tegnap is későn értünk haza, és úgy elaludtam mint a bunda.
Ma elmentünk a jövendőbeli pár házába, hogy odaadjuk az ajándékot, mert itt úgy szokás, hogy összeül a család, esznek-isznak, majd a szerelmespár kinyítja az ajándékokat amiket kaptak, miközben mindenki kíváncsian bámulja őket. Mindenki barátságos volt velem, néha egy-két hang suttogva megszólalt a hátam mögött, de nem igazán törődtem velük. Legalább két és fél órát tartott, amíg kibontották az ajándékokat, aztán hazajöttünk, annak reményében, hogy úszunk egyet a medencében, de mire átöltöztünk, és kimentünk elkezdett zuhogni az eső.
Nagyjából ennyi történt a négy nap alatt, persze az iskolában is voltam már, de arról majd a következő bejegyzésben írok. Ha jól értettem, jövőhéten szerdán be kell majd mennem, ismerkedni a tanárokkal, diákokkal, és felmérni a terepet, megtudni hol vannak az osztálytermek, mert az iskola óriási.
Az aranyos kis mexikói szökőbabjaimmal köszönök el tőletek, akik bár semmire se jók, nem hasznosak, nem finomak, nincs jóillatuk, nem főznek nekem, nem takarítják a szobámat, de kiadtam értük 3 dollárt, szóval...(bocsi apuanyu.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése