Utolsó napok európában

Kedves Emberkék!

Először is azzal kezdeném, hogy nagyon nagy boldogságot okozott, hogy az elmúlt hónapban több mint 850 ember olvasta el a blogomat. Több embertől is kaptam pozitív visszajelzést, és jól esett, hogy vannak olyan emberkék akiket érdekel, hogy mi zajlik le most az én megzavarodott elmémben.

Az utolsó hetet nem is tudom mihez lehetne hasonlítani...Mindenkivel szeretne találkozni az ember, mindenkitől szeretne elbúcsúzni akitől csak lehet, és igyekszik összeszedni magát, erős lenni, nem sírni, hiszen ez egy nagy lehetőség, nem pedig egy tragédia.

Az utolsó napokban éreztem, hogy rám nehezedik valami leírhatatlan, megmagyarázhatatlan súly, egyenesen a lelkemre, aztán asztalt terít magának, és nekikezd a falatozásnak. Eszi, rágja, majd néha amikor jól lakik abbahagyja. Felszusszanok, jó kedvem lesz, majd hirtelen ismét csonkának érzem magam, ismét vigasztalhatatlanná válok. Ez persze kivülről cseppet sem nézett ki ilyen vészesnek, és ha hiszitek, ha nem, negyede annyit sírtam, mint amennyire számítottam.
Nem is volt semmi baj, még én vigasztaltam másokat, de ma hajnalba amikor elindultunk, nem tudtam már megállítani a mérhetetlen mennyiségű könnyet amit a búcsúzás okozott. Pár óra elteltével azonban összeszedtem magam. Rájöttem, hogy hajlamos vagyok "filterezni" az életem bizonyos részeit, és ez esetben a '' jaj de sajnálnivaló vagyok, elmegyek egy évre, és nem találkozok senkivel akit szeretek", és a " mekkora lehetőség elé nézek, mennyi kaland vár rám'' nevű filtereket váltogattam óránként.

Most azonban büszkén jelentem, hogy túl vagyok mondhatni az egyik legnehezebb részen. Otthon hagytam a családot, a szerelmet, a barátokat, a macskát, a friss levegőt, a szalmapityókát, a Pizza Joes pizzát, az iskolámat, Bolond Jocót, és mindent ami eddig az életemet képezte, ami a részemmé vált ( hazudnék ha azt mondanám, hogy miközben ezt írom nem potyognak a könnyeim).

Nehezen, de sikerült bepakolni és ez még csak a fele. 

A gépem kedden indul Pestről, onnan Londonba repülök, amitől kissé félek, mert a világ legnagyobb repterére érkezem majd, és összekell szednem majd minden tudásomat ( ami sajnos elég nehezen megy számomra) , és nem szabad majd szétszortnak lennem (ami pedig már szinte a lehetetlennel vetekszik). Londonból Dallasba, Dallasból pedig egyenesen San Antonióba veszem az irányt, ahol már Celia (és remélhetőleg, hogy nem egy 50 éves sorozatgyilkos) fog várni.

Sokan mondták az elmúlt időben, hogy milyen merész vagyok, amiért nekivágok ennek a nagy kalandnak. Nem értettem a sok vállveregetést, az elismeréseket, a bíztatást, és az aggodalmat. Aztán rájöttem, hogy mindenki jobban látja, hogy mire válalkoztam, mint én. Ebből a szemszögből nézve pedig feltevődött bennem a kérdés: vajon vakmerő vagyok, vagy csak a saját korlátait nem ismerő, felelőtlen tini, aki pár hét múlva üvölteni fog, hogy "anyut akarom"? Nem tudom a választ, de hogyan is tudhatnám, hiszen még mindig a budapesti hotelszobából nyomkodom a billentyűzetet. Egy dolgot azonban tudok: ha belegebedek is végigcsinálom ezt a 11 hónapot. És igen, lehet, hogy félek, de ez nem mentség. Lehet, hogy ki kell mozdulnom a komfortzónámból, de ez nem kifogás.  Úgyhogy induljon a kaland, ezzel az idézettel:

"Azt hiszem, az emberi természet késztet a felfedezésre
.

Megismerni a korlátaidat és túllépni rajtuk.


Az egyetlen határ... az, amit te szabsz magadnak."

Nincsenek határok!